Olyan fura elkezdeni neked ezt a levelet, hiszen tudom, hogy soha nem fogod elolvasni, vagy ha véletlenül mégis, akkor sem fogsz rájönni, hogy tényleg Neked szól. Sőt, akkor talán már túl leszek rajtad.
Már órák óta itt hasalok a kanapén és a világ legszomorúbb dalát hallgatom, amit még te mutattál nekem. Valahol ott kezdődött minden – tudatosan legalábbis akkor, de tudat alatt már jóval előtte; akkor, amikor én még azzal a másikkal voltam együtt, akit te is nagyon jól ismersz. Mindenki látta rajtad és rajtam, hogy itt bizony pattognak a szikrák, de én észre sem vettem. Aztán a másik dobott és neked sírtam el a bánatomat. Hiszen te ismered, te megérted, neked elmondta, miért nem voltam elég neki. Te pedig észrevétlenül valahogy beloptad magad a szívembe. Nem tudom, mikor kerültél oda, nem tudom, hogyan, csak azt, hogy valami láthatatlan erő egyre jobban vonzott hozzád és képtelen voltam távol tartani magam tőled.
Amikor abban a lepukkant kocsmában először megcsókoltál, már éreztem, hogy elvesztem, csak még nem tudtam, mennyi időre. Egy éjszakára, egy hónapra, talán többre? Még most, ebben a pillanatban is meglódul a szívem, ha visszagondolok rá, hogy szorítottál magadhoz tánc közben, mennyire együtt mozdultunk (ez a zene is örökre összeforrt veled az emlékeimben) és milyen nagyon vágytam rád.
Azon az éjszakán nálam aludtál és tudd meg, hogy nekem is igazi fizikai fájdalmat okozott, hogy visszautasítottalak, de nem mertem megtenni veled, mert féltem, hogy reggel örökre kilépnél.
Egy hónapig tudtuk távol tartani magunkat egymástól és azon a következő éjszakán biztos lettem benne, hogy örökre elvesztem. Tudtam, hogy neked sem könnyű a helyzet a legjobb barátod miatt és nekem sem volt az – a legjobb barátod miatt. Ezért is néztem el neked annyi mindent és mentegettelek már az elejétől kezdve mindenki előtt, aki kifejezésre juttatta, hogy nem tetszik neki ez a se veled se nélküled, amit művelünk.
Két évvel ezelőtt kezdődött minden és te két év alatt megszámlálhatatlanul sok boldog emléket szereztél nekem – és kb. kétszer ennyi boldogtalant. Olyan volt veled ez a két év, mint amikor egy gyerek megkapja a hőn áhított játékot, majd kicsivel ezután elveszik tőle, majd egy idő múltán váratlanul visszakapja…. aztán megint kitépik a kezéből, s megint váratlanul kapja vissza. Nem tudja, mit tett, amiért elvették tőle és azt sem, miért kapta vissza. Ki van szolgáltatva valaki más kénye-kedvének. Tudtam, hogy ez nem jó, de amikor az enyém voltál, az mindig mindent felülírt.
Megtanítottál hinni magamban, elfogadni a hibáimat, veled vonzónak éreztem magam, a vesémbe láttál, mindig tudtad, mit gondolok… veled átléptem a határaimat – szinte mindet – és amikor ezután megint szó nélkül eltűntél, összetörtem. Ezerszer is megfogadtam, hogy soha nem engedlek vissza az életembe – aztán váratlanul mégis visszajöttél – úgy, ahogy talán csak a hollywood-i filmekben szoktak, én pedig – bár tartottam magam és haza küldtelek, mégis – boldogabb voltam, mint valaha.
Ennek köszönhetően újra visszaengedtelek és hittem benned, mert minden visszatérést követően egy kicsit előrébb léptünk… az az éjszaka, amikor a lépcsőn ülve a kezedet nyújtottad és csak annyit mondtál: “gyere, menjünk aludni”, életem legmegrázóbb dé ja vu élménye volt. Mintha egy előző életünkben ezt már átéltük volna – szinte megállt az idő körülöttünk – még írás közben is beleborzongok az élménybe. Azt hittem, sínen vagyunk, azt hittem, kezdődhet az örökké, de nem így lett…
Neked közben jött a másik és nem is sejtetted, hogy ez kiderül – képzeld, már kibuggyantak az első könnycseppek a szememből, de közben mosolygok, hiszen ez már megint olyan, mint egy filmben, mert nem tudhattad, hogy ismerjük egymást. 🙂 És tudod, mi még igazán vicces? Az, hogy amikor te megtudtad, mi már mindent tudtunk azzal a lánnyal, csak nem mondtuk ki.
Hogy mi fáj a legjobban? Őszintén?
Nem az, hogy ő többet jelent neked és többet akarsz tőle, mint tőlem valaha is. Nem a kialakult helyzet, sem az, hogy még egy bocsánatkérésre sem vagy képes elém állni (mondjuk, ez utóbbi azért eléggé bánt), hanem az, hogy nem értem, hogy tudtál ilyen kitéphetetlenül beleivódni a lelkembe és az is, hogy mindig mindent megbocsátok neked. Most beismerhetem, mert nem látod és nem hallod, de tudom, hogy ha ma este jönnél, vagy holnap, vagy azután, akkor is újra visszaengednélek az életembe. Ez az, ami igazán fáj. Az, hogy képtelen vagyok ellenállni neked és még mindig hiszek benned.
Igazából az az egyetlen szerencséd, hogy szeretlek, mert ha nem így lenne, már rég visszaadtam volna mindazt, amit tőled kaptam, de nincs értelme, mert te igazából egy érzelmi analfabéta vagy, akinek fogalma sincs róla, hogy mit tett. Én pedig még mindig várlak. Minden nap minden percében… és csak remélni tudom, hogy ez elmúlik, még mielőtt újra felbukkansz az életemben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: